Korábbi szállásunk Kisapátiban már nem állt rendelkezésre, az újat Gyulakesziben találtuk, így hát egyértelmű volt, odautazásunk délutánján felmegyünk a Csobáncra.
Időnként elment a fény, homályossá vált a légkör, de még így is szépnek láttunk mindent. A vár körül ismét nagy változásokat tapasztaltunk, az elvadult növényzetet a falak közelében kiirtották, a falakat javították, bővítették. Épül, szépül. Nem adok sok időt, és már jegyet is kell venni. De addig még, és itt Bélát idézem: ” a szabadság és a vadság varázsa jelen van, élvezheti, aki ilyet szeret.”
Kerülővel mentünk vissza Gyulakeszibe, a Várkút érintésével. Itt különleges dolgot láttunk. A kút mellett egy kis házikó, rajta vízkivezető cső és nyomógomb. Közelében egy napelem szerkezet. Elsőre azt gondoltuk, a napelem a szivattyúnak ad energiát, ami felhozza a vizet, ne kelljen vödrözni. Azóta az is eszünkbe jutott, esetleg létezik olyan technika, hogy a napelem általi energia magát a vizet melegíti, tudj’isten, mi módon, és itt erről lehet szó. A Várkúttól a hegy oldalában haladva mentünk “haza”, útba ejtve a Szt.Donát-kápolnát, és sok-sok csipkebokrot. A bogyók így, február táján talán még ízletesebbek voltak, mint ősszel. Mindenesetre jót lakmároztunk. Amikor leértünk a hegylábhoz, akkor készült lebukni a nap a Keszthelyi-hg. mögé. Akkor még nem tudtuk, hogy másnap ismét végiggyalogolunk a hegyoldalban ezen az úton, de nem lesz ellenünkre akkor sem. Így volt, szép volt, igaz volt.
balatoniqum
